Balatonakali falucsúfolók, történetek a falusiak életéről, hiedelemvilágából
Az érték jellemzése:
A balatonakali nép ajkán egészen napjainkig élnek azok a történetek, amelyekkel korábban a környék falvainak lakossága azonosította a településünkön élőket, s bár ezek „falucsúfoló” jellegű elbeszélések, mégis egy mosoly kíséretében az akaliak is büszkén mesélik a frappáns történeteket.
Ugyan külön anekdota nem fűződik az „Akaliba sok a liba” kijelentéshez, mégis a környékbeliek libásokként is emlegetik az akaliakat, nem véletlenül, hiszen az 1960-as évekig tömegesen tartották őket a helyiek, kihasználva a Balaton nyújtotta kiváló lehetőségeket, ám a község újdonsült üdülőtelepülési státusza a hagyományos libatartást többé nem engedélyezte, a mondás mégis megmaradt.
A legismertebb falucsúfoló elbeszélés – amelyet Akali kapcsán ismerünk – után az akaliakat méltán nevezték langalósoknak is. Az anekdotikus történet a következőképp hangzik:
Amikor még Akaliban halászbokor (a falusiakból verbuvált halászbanda) volt, történt, hogy az egyik halász késő este ért haza. Átázott lábkapcáját a takaréktűzhelyre tette száradni. Másnap a felesége korán kelt, hogy a kenyeret megsüsse, s jó szokása szerint langalót (lángost) is kiszakított a kenyértésztából, s a takaréktűzhelyre tette sülni. A férje is korán kelt, nem gyújtott lámpát… Már a Balatonon jártak, borzasztóan fázott a lába. A férfi levette lábbelijét, s látják mindannyian, langalóba csavarta azt a kapcája helyett.
A történet hamar szárnyra kapott s azóta csúfolják az Akalikat langalósoknak. (Hudák Józsefné nyomán, Balatonakali. 1996.)
Az alábbi, a Balaton halbőségével összefüggő anekdotából ugyan nem lett „falucsúfoló”, de maga a történet megmosolyogtató és minden bizonnyal jellemzőnek is mondható, megéri, hogy megemlékezzünk róla: Történt, hogy az egyik falusi férfi az éjszaka leple alatt hozta haza engedély nélkül fogott halászzsákmányát. Mivel ez a korban tilos volt, hiszen a halászatért fizetni kellett, nagyon nem szerette volna, ha a csendőrök ezért nyakon csípik, hiszen akkor példásan megbüntették volna. Hazafele tartva észrevette, hogy idegen csendőrök „járőröznek” a faluban, így sietősre véve a halak elrejtését, a szoba nyitott ablakán kezdte bedobálni azokat. Ezzel különösen nem is lett volna gond, viszont mire a házához értek a csendőrök, a halkupac akkorára nőt a szobában, hogy a bedobott halak elkezdtek kifele ugrándozni a nyitott ablakon, amit természetesen a csendőrök is észrevettek. Amit utána a gazda kapott…kétszer is meggondolta, hogy halászik-e többet engedély nélkül.
(Hudák Józsefné nyomán, Balatonakali.1996.)
A következő történet a paraszti kultúra folklóranyagának más szegmensét reprezentálja, méghozzá elsősorban a népi hitvilág fényjelenségekkel kapcsolatos területét.
A paraszti gondolkodás minden természeti, vagy természetfelettinek vélt jelenségre próbált hol racionális, hol irracionális válaszokat adni, illetve mintát nyújtani ahhoz, hogy az egyes esetekben miként illő viselkedni.
A két főút találkozásánál lévő régi katolikus temetőhöz kapcsolódott az a monda, helyesebben lidérces történet, ami szerint éjszakánként lidércek cikáztak a sírok felett, amit többféleképp értelmeztek. Ez a kékes színű fény, amelyet a különböző gázkibocsátások okoznak, sok esetben elásott kincsről árulkodhat, bár Akali esetében arról nem tudunk, hogy bárki is megtalálta volna a temetőben elásott aranyat. A lidércfényt az akaliak sokkal inkább az oda eltemetett halottak szellemének tartották, így ezt a helyet lidércjárás idején ildomos volt mindenkinek elkerülnie.
Idősebb akaliak visszaemlékezései szerint ezekkel a lidércekkel ijesztgették őket a szüleik, „elvisz a lidérc”, „ne menj oda, mert ezt és ezt csinálja veled a lidérc” – mondták még az 1930-as években is, gyermekijesztő gyanánt az akali szülők.
A település egykori nyugati széle, – a ma Forrás parknak nevezett terület –, illetve annak környéke régtől fogva vizenyős hely, amit a következő történet is bizonyít, hisz az idősek ajkán él a faluban egy olyan monda, miszerint a Kuti-rétnek nevezett részen egykor olyan mocsaras, lápos volt a talaj, hogy egy lovat, méghozzá egy fehér lovat nyelt el az ingovány, így a forrás közvetlen környékét a gyermekek részéről kerülendő, „tiltott” területként tartották számon.
Bár az elsüllyedt ló legendája az évszázadok során egyfajta gyermekijesztővé változott, mögötte sok egyéb jelentés is húzódhat, hiszen a magyar hitvilágban természetfeletti erőkkel felruházott fehér ló jelképezheti azt a valamikori táltost, vagy garabonciást is, aki arra is hivatott, hogy egy-egy közösségnek megmutassa, hogy hol érdemes letelepedni és azóta is őrködik a falu nyugalma felett. A hit, miszerint itt egy fehér lovat nyelt el az ingovány – amelyet tehát egy nagy tudású és erejű táltossal azonosíthattak, bizonyságtételül szolgálhat a falu mindenkori lakói számára, hogy Akalit ezen a mágikus helyen kellett őseiknek megalapítaniuk.
Az érték besorolása:
Kulturális örökség
Az érték fellelhetőségének helye:
A lidérces történnet: 46°52'56.8"N 17°44'47.9"E
A fehér ló története: 46°52'52.2"N 17°44'47.0"E
Indoklás az értéktárba történő felvétel mellett:
A történetek az akali nép hagyományos gondolkodásába, világképébe engednek betekintést, amelyet célzott kutatások korábban – hagyományosnak nevezhető állapotában – nem gyűjtöttek fel, így minden ilyen „kis adalék” nagy kincsnek számít településünk értékeinek tekintetében.
A javaslatot benyújtó személy:
Törő Balázs