A balatonakali borról

 

A Balaton-felvidéken Kenesétől-Akali községig terjedő területet a népi szóhasználat a „fehér kő” birodalmának hívta. Akalira mindig jellemző volt a sajátságos, szinte csak szőlőtermesztésre alkalmas talaj mellett az egyedi klíma is. Oláh János utazó 1834-es leveleiben igen találóan írja le a vidék jellemzőit:”Akali…határja felette köves és kevés, de jó termő. Akali határjában van talán az egész hazában legelébb az aratás…melyet köves természetének és a Balaton tükréről visszaveretett napsugároknak lehet és kell tulajdonítani.”

Bár a falu valamikori területén már a római korban és az után is folyhatott szőlőtermesztés, csak későbbi ilyen kultúrára találhatók bizonyítékok.

Akali falu, akkor még Akalidörgicse, a tihanyi alapítólevél szerint 1055-ben került Fehérvári őrkanonokság (kusztodiátus) birtokába. I. Ferenc „magyar király” 1807-ben a Magyar Kegyes Tanítórend (Piarista Rend) magyar tartományának adományozta a fehérvári kusztodiátust javaival együtt, így Akalit is.

Egy 1837-es szerződés már előtérbe helyezi az értékes szőlőfajták telepítését a rend birtokain.

A telepítésre kerülő nemes szőlőfajták megválasztása (olaszrizling, rajnai rizling, tramini, furmint stb.) elősegíthette a borok minőségének javulását. A dörgicsei borok hírnevét voltaképpen az un. Pántlika-dűlő, akali terület alapozta meg. Ugyancsak itt kezdték meg 1876-ban, a területhez tartozó, a mintegy 2500 hl bor befogadására alkalmas pince építését.

A későbbi felújítás után a szőlőkben meghatározóvá váltak az Olaszrizling, Zöldszilváni (Szilváni), Ezerjó, Nagyburgundi, Oportó, Tramini fajtáknak, de maradtak a hagyományosan termesztett Furmint, Kadarka, Kéknyelű, Muskotály fajták is.

Az Akali Muskotály, akkor vált ismertté – talán mondhatjuk - „híressé”, amikor a Malév légitársaság útjain a kínált borok közé került.

Kezdetben csak fehér és vörös borokkal foglalkoztak, 1814-ben azonban már un. „Kástélyos bort” is készítettek itt, ami a rozé illetve siller borok elődjének tekinthető.

A Balaton-felvidéken elsőként palackozást is végeztek a Pántlikai pincében,(kevésbé ismert neve az építtető Dornay István után „István villa”) és 1930-tól még ürmösbort is készítettek. A Balaton-felvidéken, itt használtak elsőként a mai fogalmak szerinti marketing eszközöket (árjegyzéket, címkét, feliratokat, csomagolást). Gyakori volt a 10-15 évig érlelt borok palackozása is, ami csak kiváló tároló-kezelő módszerekkel és szakértelemmel lehetséges.

Az 1890-es évektől a gazdaság borait elemezték, hivatalos laboratóriumban. A Pozsonyi Országos Kiállításon, már 1902-ben boraik közül volt olyan, amely második helyezést ért el. 1943-ig összességében a gazdaság borai 7 aranyéremmel, 3 ezüstéremmel, egy amszterdami (1883) és egy brüsszeli (1888) nemzetközi, bronzéremmel és számos elismerő oklevéllel, a magyar borok élvonalába tartoztak.

 

Az egyéb szőlőterületekről legkorábbi adatot az 1696-os rovásadó-összeirás szolgáltat, amely szerint Akaliban a jobbágyok, zsellérek és nemesek 165 kapás szőlőterületet műveltek.

A településhez tartozó szőlőhegyek, Fenyehegy és Leshegy, ma is álló, igaz többnyire felújításra szoruló kétszintes, régi présházai, Vajkai Aurél kutató szerint „A legszebb Balaton környéki présházak…a legváltozatosabbak,…itt a legtöbb dísz az ékítmény, a legszebb építészeti elem.”

Fenye-hegy nevét jellemzően a fényről vagy a magasabb helyről (fenn) kaphatta. Les-hegy neve pedig, Tihanyhoz hasonlóan a halászattal (garda halak lesése, figyelése) függ össze, mivel a faluban ugyancsak jellemző évszázadok óta a halászat (ma horgászat).

A II. Világháború után a Piarista rend birtokát zömmel felosztották a földigénylők között, a nagy befogadású pince és korszerű felszerelése pedig a Badacsonyvidéki Borforgalmi Vállalat használatába kerültek. Az 1959 után elvégzett, második nagy szőlőrekonstrukció során telepített új szőlők zöme pedig a Balatonaligai Állami Gazdaság része lett. Ekkor jelentek meg az ültetvényeken a korszerűbb, vörösbort adó szőlőfajták.

A később alakult, majd átalakuló termelőszövetkezetekben (1959-1974) a balatonakali szőlőterületek kisebb jelentőséggel bírtak, borai háttérbe szorultak a „dörgicsei” név mögött, a sikeresebb marketing következtében.

Az ismert statisztikák szerint, Balatonakali községben 1895-ben 51 hold, 1987-ben pedig 297 katasztrális hold szőlőt tartottak nyilván.

A kárpótlási folyamatban – sajnos – Akali olyan helynek számított, ahol jóval nagyobb volt a kárpótlásra felajánlott terület, mint a település földigénylőinek száma. Ennek nyomait viseli magán ma is sok szőlőültetvény, mivel a tulajdonosok nagy hányada nem művelés céljából „szerezte meg” azt, és napjainkban is műveletlenül burjánzik.

Talán fellendülést segítheti a helyi önkormányzat azon törekvése, hogy a még szőlőtermesztéssel foglalkozó szőlőhegy(ek) könnyebb elérhetősége érdekében a hegyi utak javítását, felújítását fontos feladatának tartja.

Az önkormányzat Konzorciális megállapodást kötött továbbá abból a célból, hogy saját ingatlanán olyan turisztikai fejlesztéseket segítsen, ösztönözzön, amelynek része lenne egy korszerű borhotel építése is. Ez a létesítmény akkor valósulhat meg, ha a beruházás feltételei a mainál kedvezőbbé válnak a befektetők és partnereink számára.

 

A vidék és a falu lakóinak, szőlőtermesztéssel, borkészítéssel foglalkozó gazdáinak jellemzésére Oláh János utazót idézem ismét: „A’ mi illeti a Balaton melléki lakosokat: talán az egész világon nincsenek olly jószívű, adakozásra hajlandó és barátságos emberek, mint ezek. Itt a’ szőlőhegyen, ha valaki keresztül megyen, és az ő szállások szerént lyukas pincét (kinyílt ajtajút) lát, és hívatlan is bé nem tér, azért dorgálást, pirongatást és szemrehányást nyer.”

A ma erre látogató „vendég” ha nem is ennyire szigorú, de hasonlóan szívélyes fogadtatásra számíthat.

 

Kemendy Miklós